A #kispapacoaching sztori

Tök pisis volt a kezem, amikor a terhességi gyorsteszttel bénáztunk. Akkor még nem tudtam, hogy nagyon sokszor lesz még pisis a kezem… Szóval egy “malévos” tálkában úszott a lötty, amibe persze nem fért bele a pálcika formájú teszter. Fölötte óvakodtunk, nehogy ránk boruljon, de ránk borult, de maradjon benne elég, hogy hát kiderüljön a nagy hír. És kiderült. Azóta ott ül a nyakamban, ahogy a képen is látjátok. Na innen indultam én. Egy pisis malévos tálka fölül.

A nagy áttörést viszont mégsem a teszt hozta meg. Éppen csöveztünk a családnál, mert felújítottunk, dobozokból éltünk, így mentünk egyik nap szívhang vizsgálatra. Amikor meghallottam a gyermekem szívdobogását, bennem akkor fordult meg a világ. Ekkor éreztem az első tűzijátékot az agyamban, a hasamban és általában mindenhol.

Szerencsés fazon vagyok, mert mindig is vágytam rá, hogy apuka lehessek. Azt hiszem ebben vagyok a legjobb. Meg a coachingban. Szerintem a kettő nem is esik olyan messze egymástól. Alapvetően a gyereknevelés is, (mármint ahogyan én csinálom) és a coaching is arról szól, hogyan tudom fölfedezni a másikat, rájönni, mik a legjobb tudások, tehetségek, lehetőségek benne és támogatom abban, hogy beindítsa a rakétáit. A kíváncsiságom és az ember ismeretem segít ebben a legjobban. No meg a szakma, amit megtanultam és sok sok ügyféleseten keresztül megtanultam. És tanulom folyamatosan. De ott hagytam el a mesélés fonalát, hogy mindig is tudtam, és vágytam rá, hogy apuka lehessek. Megérkeztem. Azóta megszületett a fiam is. A 2 gyerek LEVEL 2, komoly kihívás. Amikor Mimma megszületett, a baráti társaságomban nemhogy gyerekek, de még szilárd kapcsolatok sem voltak. Előszőr egy jó kis viccnek indult a #kispapacoaching. Meg akartam mutatni a haveroknak és az embereknek, hogy az apaságnak sok örömteli része van. Apának lenni jó! Azóta ez lett a vállalkozásom zászlóshajója. A régi honlapból kinőtt az új, megszületett az első eBook könyvem, és ahogy egyre jobban elmélyülök a témában, úgy jutok el egyre több apukához, anyukához és általában a családokhoz.

Apaság

Tiszta őrület van a világban. Nagy útkeresés zajlik. Felborultak a férfi és női szerepek, és a párkapcsolatok. Új igazodási pontokat keres a világ. Az egyik hölgy ügyfelem megengedte, hogy szó szerint idézzem: “Azért hagyom el a férjemet, mert nem vigyázott ránk.” Számomra ez a mondtad csodálatos. Csodálatos abban az értelemben, hogy milyen egyszerűen megfogalmazott, ugyanakkor milyen sok mindent jelent: az anyagiak rendben lettek volna, mert az apuka jól keresett, viszont nem volt a családja mellett, nem volt támogató, külön utajon járt, de sem a felesége sem a gyerekei nem számíthattak rá. És persze végül a pénz is elment valahol. Kicsit elment a világ egy ilyen örök buli és tavasz irányba, viszont hiányzik mögüle az érték. A női emancipáció sokat javított a nők társadalmi helyzetén, de még mindig túl patriarhálisak a társadalmak. A nők újra gondolták magukat és meghódítottak, sok, addig még ismeretlen területet. Mi férfiak, adósak vagyunk ugyanezzel. A #kispapacoaching ezért zászlójára tűzi a küldetést, hogy Magyarországon elsőként vizibilitást adjon a férfi emancipációnak. A jogot, hogy a férfiak újra gondolják saját férfi szerepeiket, minőségüket, a társadalomban elfoglalt helyüket, felelősségeiket és kötelezettségeiket. Felhívom férfi és apa társaimat, hogy próbálgassák oroszlánkörmeiket és vessék bele magukat pl. az apaságba, apás szülésbe, gyerek hordozásba.

Férfivá érni, a beavatás

Az ügyfelem férje nem vigyázott a családjára. Más női ügyfeleimtől is azt hallom, hogy eltűntek a klassz pasik. Én ezt úgy pontosítanám, hogy eltüntek a tökös pasik. Akikben van tartás és spiritusz. Akik erejüket (legyen az szellemi, anyagi, testi) valamilyen érték előállítására fordítanák. Legyen ez az érték egy játszótér kitakarítása, egy gyerek felvidítása, egy minőségi munka elvégzése, tanítás, vagy a párunk támogatása. Nem véletlen, hogy az ősi társadalmakban férfivá érni kellett és mindig valamilyen próbához és beavatási szertartáshoz kötötték. Ma már nincs ilyen. Az érettségi viccnek is rossz ebben (és minden más) értelemben. Egy coach kollégám nyilatkozta, hogy minden férfinak el kellene mennie katonának. Nekem ez a gondolat túl militáns, és nem is gondolom, hogy ez bármire garancia lenne. Viszont ezek a beavatási szertartások egyben nagy önismretei utak voltak. Gondoljunk bele! Egy serdülő fiú, egyedül egy sivatagban, vagy valamilyen vadállattal szemben. Meg kellett küzdenie kétségeivel, félelmeivel, helyzetekkel és végül nem is vadállat leölése volt a legnagyobb tett, hanem, hogy legyőzte saját magát. Megugrotta saját árnyékát. Azt gondolom, hogy manapság az önismeret lehet az a beavatási szertartás, amivel férfivá lehet érni. Szerezd meg a tudást magadról és válj azzá, aki mindig is lenni akartál.